Emlékezés és megbékélés
Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt, idézte a bölcsességet dr. Ipkovits György, szombathelyi polgármester tegnap délelőtt, amikor megnyitotta a holokauszt 60. évfordulójára rendezett emlék- ülést a városháza dísztermében.
A népirtás nem Auschwitz-cal kezdődött 1944-45-ben sem.A jelekre, amelyek a kirekesztést, a megbélyegzést megelőzik, ma is figyelni kell, szólni és tenni ellene, mert ma is kísértenek, mondta a polgármester, emlékezve és emlékeztetve a hatvan évvel ezelőtti tragédiára.
A Zochár - Emlékezz konferencia kezdetét zsidó fohászok, zsoltárok éneklésével tette különlegessé a szombathelyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság. Schőner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója segített a liturgia megértésében. Két gyászimát énekelt Biczó Tamás szegedi és Zucker Immánuel budai kántor. A hallgatóság, amelynek soraiban nagyon sok fiatal volt (főiskolások és a premontrei gimnázium diákjai, a rektor és az igazgató is megtisztelte jelenlétével az ünnepséget) a főrabbi útmutatása alapján állva hallgatták végig a mártírokra emlékező gyászdalokat. Majd koncertszerűen ismert meg a közönség néhány éneket a zsidó ünnepek zenei világából. A fiatal kántorok, az életigenlő fohászok után Schőner Alfréd főrabbi előadása következett, és folytatódott az érzelmek hullámzása, hol az emlékezés fájdalma, hol az életszeretet érintette meg a közönséget. A tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák magyarországi megjelenítését mutatta be bibliatörténeti keretbe ágyazva a főrabbi. A rákoskeresztúri zsidó temető kőtáblái alatt 249 gyermekáldozat neve olvasható, mondta. Elmesélte a lovasberényi zsidó temető történetét: a faluból egyetlen zsidó sem élte túl a deportálást. A gondozatlan, pusztuló temetőt az a sváb származású állatorvos hozatta rendbe, aki tízéves volt 1944-ben, barátainak tudta a zsidó gyerekeket, és hiába várt rájuk. Azután 1946-ban az ő családját kényszerítették távozásra. A kitelepített fiú tíz éve, felnőttként visszatért, és a zsidó temető helyreállításával emlékezett, emlékeztet a múltra.
A Sorstalanság szerzőjével, Kertész Imrével azonos korú és hasonló gyermekkorú Weiss András a bécsi Műegyetem professzoraként hozta egyensúlyba életét. Nem szokott és nem szeret a láger borzalmairól beszélni, sem családi körben, sem nyilvánosság előtt. Mint mondta, segítette a traumatikus amnézia, bár arról szó sincs, hogy mindet elfelejtett volna, ami Auschwitz előtt történt vele. Emlékszik például arra, hogy 15 évesen rendőr szerepet bíztak rá a szombathelyi gettóban, mert a nála idősebbek már rég munkaszolgálatosok voltak. Emlékszik az idős férfiak megkínzására, az aranyért, az ékszerekért verték véresre őket a csendőrségen. Emlékszik, hogy a rámpánál, Auschwitzban egy rabruhás férfi odasúgta, 18-nak mondd magad, akkor megúszhatod. „ A holokauszt nem egyedülálló jelenség a történelemben, irtottak, pusztítanak népeket ma is, és nem is a szám, a hatmillió áldozat teszi egyedülivé a haláltáborokat. Talán nem is az irtás módszere, iparszerűsége, szervezettsége, bár példátlan volt. A legszörnyűbb az, hogy gúnyt űztek az áldozatokból, megtévesztették őket, emberi méltóságuk utolsó porszemétől is megfosztva haltak meg. A jéghideg, embert megvető cinizmusban egyedülálló Auschwitz“, így hangzott a túlélő, a 75 éves osztrák állampolgár ítélete.
Szita Szabolcs professzor a háború végén, a Pozsony és Graz között ásatott védővonal több tízezer munkaszolgálatos áldozatáról, az osztrák halálmenetekről szóló kutatásait ismertette. A tankcsapdán percek alatt átjutottak a szovjet tankok, a magyar munkaszolgálatosok egytizede csontig soványodva Gunskirchenben, Mauthausenben érte meg a felszabadulást.
A segítőkről, az igazakról szólt az izraeli Yad Vasem intézet munkatársa, Chava Baruch. Nem volt egyszerű az intézet alapítása 1953-ban, idézte fel, hiszen nem értették az izraeliek, mi az, hogy nem tudták az európaiak, mi lesz a vége; mi az, hogy a magyarok 1944-ben azt hitték, „itt nem történhet meg, ebben az országban, ezzel a néppel soha “. Az emberről, tetteiről szól az auschwitzi történet.
www.vasnepe.hu
A Zochár - Emlékezz konferencia kezdetét zsidó fohászok, zsoltárok éneklésével tette különlegessé a szombathelyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság. Schőner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója segített a liturgia megértésében. Két gyászimát énekelt Biczó Tamás szegedi és Zucker Immánuel budai kántor. A hallgatóság, amelynek soraiban nagyon sok fiatal volt (főiskolások és a premontrei gimnázium diákjai, a rektor és az igazgató is megtisztelte jelenlétével az ünnepséget) a főrabbi útmutatása alapján állva hallgatták végig a mártírokra emlékező gyászdalokat. Majd koncertszerűen ismert meg a közönség néhány éneket a zsidó ünnepek zenei világából. A fiatal kántorok, az életigenlő fohászok után Schőner Alfréd főrabbi előadása következett, és folytatódott az érzelmek hullámzása, hol az emlékezés fájdalma, hol az életszeretet érintette meg a közönséget. A tízparancsolatot tartalmazó kőtáblák magyarországi megjelenítését mutatta be bibliatörténeti keretbe ágyazva a főrabbi. A rákoskeresztúri zsidó temető kőtáblái alatt 249 gyermekáldozat neve olvasható, mondta. Elmesélte a lovasberényi zsidó temető történetét: a faluból egyetlen zsidó sem élte túl a deportálást. A gondozatlan, pusztuló temetőt az a sváb származású állatorvos hozatta rendbe, aki tízéves volt 1944-ben, barátainak tudta a zsidó gyerekeket, és hiába várt rájuk. Azután 1946-ban az ő családját kényszerítették távozásra. A kitelepített fiú tíz éve, felnőttként visszatért, és a zsidó temető helyreállításával emlékezett, emlékeztet a múltra.
A Sorstalanság szerzőjével, Kertész Imrével azonos korú és hasonló gyermekkorú Weiss András a bécsi Műegyetem professzoraként hozta egyensúlyba életét. Nem szokott és nem szeret a láger borzalmairól beszélni, sem családi körben, sem nyilvánosság előtt. Mint mondta, segítette a traumatikus amnézia, bár arról szó sincs, hogy mindet elfelejtett volna, ami Auschwitz előtt történt vele. Emlékszik például arra, hogy 15 évesen rendőr szerepet bíztak rá a szombathelyi gettóban, mert a nála idősebbek már rég munkaszolgálatosok voltak. Emlékszik az idős férfiak megkínzására, az aranyért, az ékszerekért verték véresre őket a csendőrségen. Emlékszik, hogy a rámpánál, Auschwitzban egy rabruhás férfi odasúgta, 18-nak mondd magad, akkor megúszhatod. „ A holokauszt nem egyedülálló jelenség a történelemben, irtottak, pusztítanak népeket ma is, és nem is a szám, a hatmillió áldozat teszi egyedülivé a haláltáborokat. Talán nem is az irtás módszere, iparszerűsége, szervezettsége, bár példátlan volt. A legszörnyűbb az, hogy gúnyt űztek az áldozatokból, megtévesztették őket, emberi méltóságuk utolsó porszemétől is megfosztva haltak meg. A jéghideg, embert megvető cinizmusban egyedülálló Auschwitz“, így hangzott a túlélő, a 75 éves osztrák állampolgár ítélete.
Szita Szabolcs professzor a háború végén, a Pozsony és Graz között ásatott védővonal több tízezer munkaszolgálatos áldozatáról, az osztrák halálmenetekről szóló kutatásait ismertette. A tankcsapdán percek alatt átjutottak a szovjet tankok, a magyar munkaszolgálatosok egytizede csontig soványodva Gunskirchenben, Mauthausenben érte meg a felszabadulást.
A segítőkről, az igazakról szólt az izraeli Yad Vasem intézet munkatársa, Chava Baruch. Nem volt egyszerű az intézet alapítása 1953-ban, idézte fel, hiszen nem értették az izraeliek, mi az, hogy nem tudták az európaiak, mi lesz a vége; mi az, hogy a magyarok 1944-ben azt hitték, „itt nem történhet meg, ebben az országban, ezzel a néppel soha “. Az emberről, tetteiről szól az auschwitzi történet.
www.vasnepe.hu